A remek humorú Michael Caine életművében legalább annyi vígjáték szerepel, mint komoly dráma – lássuk, komikusként milyen filmeket vállalt a szőke szépfiúból mindenki mesterévé nemesedő angol sztár. 

Michael Caine-nek köszönhetjük többek közt a Szívtelen szívtiprót, azaz az eredeti Alfie-t, a Beépített szépség Victorját, vagy a Hannah és nővérei csalfa férjét – ez utóbbi számára Oscar-díjat is ért (cáfolva azt a nézetet, hogy vígjátékért nem lehet Oscart kapni). Sőt, Caine szinte minden szerepében van némi fanyar humor. Az egyaránt remek Zulu vagy az Aki király akar lenni például messze van a vígjátéktól, Caine pökhendi, szatirikus karakterének köszönhetően mégis tragikomikus árnyalatot kapnak. Néhány klasszikusan vígjátéknak kikiáltott filmje ezzel szemben éppúgy lehetne dráma is – közülük a legfontosabb az 1966-os Alfie, mely nemcsak az amerikai áttörést jelentette számára, hanem mintha már ekkor, karrierje elején véglegesen megszabta volna a neki adható komikus szerepek irányát.

Hiszen míg a proletár Don Juan komoly szerepei közt a legváltozatosabb karakterek bukkannak fel, a vígjátékokban rendre ugyanazt a fickót alakítja: a szerethető szélhámost. Önéletrajzi könyve (Egy angol úr Hollywoodban) szerint rengetegen azonosították őt a felelőtlen, nőcsábász Alfie szerepével – ez néha áldásnak, máskor inkább átoknak bizonyult. Ami biztos, hogy Caine valóban zseniális Alfie – későbbi filmjei vagy könnyelmű sofőr tisztességtelenségét viszik tovább, ilyenkor bűnözőket vagy csak simlis figurákat játszik, máskor a megrögzött nőfaló-oldala tér vissza jobb-rosszabb filmekben. Közvetlenül az Alfie (remake: Jude Law főszereplésével) után jött a Gyalogáldozat Shirley MacLaine-nel (dicstelen remake: Dől a moné), de Az olasz munka (remake: Az olasz meló) vagy a Harry és Walter New Yorkban is ebbe a kategóriába sorolható.

Kedvenc komornyikunk karrierjének átmeneti szakaszába – még a nagy Caine-reneszánsz előtt – aztán olyan alkotások is becsúsztak, mint a Lángoló jég vagy a Cápa 4., de a vígjáték-szerepek közt kissé biztosabb kézzel válogatott, kínos helyett legalább csak felejthetőnek minősíthetjük némelyiket. Valójában érthetetlen, egy ilyen kaliberű színész miért vállal teljesen jelentéktelen filmeket – rajongóként viszont nem panaszkodhatunk, ha másért nem is, miatta érdemes megnézni még a Szellemtanyát is, pedig ezt saját bevallása szerint ő maga sem látta. Néhány évvel, díjjal és fontos filmmel (például az Öld meg Cartert!, a Rita többet akar vagy a Mesterdetektív) később Alfie idősebb kori változatai jelennek meg például a Riói románcban, A Riviéra vadorzóiban (maga Caine ezt tartja a legviccesebb filmjének, s ez talán a legismertebb is ebből a csokorból), de távolabbról a helyzetkomikumot csúcsra járató Függöny fel! és a Szellemtanya is ide kapcsolódik – előbbiben egy széthullóban lévő vándortársulat szintén széthullóban lévő rendezőjét, utóbbiban ismét egy nőcsábászt (mellesleg szellemet) alakít, a Kaliforniai lakosztály után ismét Maggie Smith mellett.

Ahogy könyvében Caine is rámutat, a férfiszínészek életében eljön az a korszak, mikor már csak a lányukat csókolhatják meg a vásznon – ekkor jönnek az apaszerepek. Caine esetében ennél többről van szó: apát alakít a Földre szállt boszorkányban vagy Az időjósban, nagybácsit a Leharcolt oroszlánokban. Fontos állomás: nem más, mint Austin Powers papájaként láthatjuk az Austin Powers 3-ban – a kémparódia természetesen ismét a tisztességtelen nőbolond karakterét osztja rá (valahol ezt a vállalását is meg lehet érteni: Mike Myers elvileg az Alfie-ból merített ihletet Austin szerepéhez). A sorból kiragyog a Beépített szépség (mely az előző filmhez hasonlóan bizonyos körökben kultuszfilm) – Sandra Bullock „kiképzőjeként” mintha a Nolan-művek születendő mentorfiguráit előlegezte volna meg komikus változatban.

Most pedig itt a Kingsman, melynek pikantériája, hogy Michael Caine egykor komoly kémként szolgált: karrierje elejét meghatározta Harry Palmer szerepe, akit három hidegháborús történetben játszott (Az Ipcress-ügyirat, Temetés Berlinben, Egymilliárd dolláros agy), majd nosztalgiából a kilencvenes években még kétszer a bőrébe bújt (Pekingi kapcsolat, Éjféli ügynök). Az erősen középszerű kémfilmek roskadoznak a kliséktől, melyeket a Kingsman kifiguráz – hogy hogyan, kiderül a mozikban!

(A Kingsman: A titkos szolgálat február 12-i premierje alkalmából tematikus hetet tart a Filmtekercs a Kingsman és a kémvígjátékok témakörében. A hét folyamán olvashattok majd kritikát, toplistákat, képregény-recenziót, sőt rövidebb esszéket is Matthew Vaughn új filmjével és a kémfilmek humoros variánsaival kapcsolatban.)

 

Forrás: http://www.filmtekercs.hu/