A Channing Tatum és Steve Carell főszereplésével készült Foxcatcher egy feszültséggel teli sportfilm, amely az amerikai birkózás történetének egy sötét foltját hitelesen, ám igen fárasztó formában prezentálja.

A Foxcatcher ambiciózus vállalkozás volt a filmet készítő Bennett Miller (Capote, Pénzcsináló) rendező-producertől: az olimpiai bajnok birkózó testvérpár, Mark és Dave Schultz, valamint a milliomos hazafi John du Pont drámai és végzetes kapcsolatát kísérelte meg nagyvászonra adaptálni. A megtörtént eseményeket feldolgozó mozi első ránézésre egy fura sportfilmnek tűnik, amiben a komédiás Steve Carell valamiért állandó jelleggel utálatos képet vág, az igazság azonban az, hogy a Foxcatcher csak álcázza magát sportfilmnek, valójában pszichológiai dráma, ami viseli a thriller stílusjegyeit is.   A Foxcatcher cselekménye Mark Schultzra (Channing Tatum) fókuszálva indít, aki 1986-ban, annak dacára, hogy éppen címvédő olimpiai bajnok, egyúttal egy leégett senki is. A zárkózott, Rocky-szerű mamlasz Mark gyakorlatilag a bátyján, Dave-en (Mark Ruffalo) kívül senkivel sem kommunikál, nem egy szociális típus, csakis a birkózásnak él, amiben fivére, mint edzője és lelki támasza segíti. Egy napon aztán váratlanul meghívást kap a titokzatos John du Pont birtokára, a Foxcatcher rezidenciára (innen a film címe), hogy találkozzon a dúsgazdag polihisztorral. Du Pont (Steve Carell) meggyőzi őt, hogy költözzön oda és a Foxcatcher luxuskörülményei között folytassa felkészülését. Mark bele is egyezik a dologba, csakhogy szegény ekkor még nem tudja, hogy du Pont udvartartásához csatlakozva jóformán eladta a lelkét az ördögnek.

A Foxcatcher gyakorlatilag teljesen a színészi játékokra épít. A történet nem túl összetett, hiszen Mark leigazolását követően az ő és du Pont kapcsolatáról szól, illetve arról, hogy a magát emberbarátnak tituláló milliomos hogyan próbálja meg Mark bátyját is megvásárolni. A show dandárját tehát Tatum és Carell szolgáltatják, hol váltásban, hol együtt, és ugyan mindketten kifejezetten jók, de annyira azért mégsem, hogy ezért díjakat kelljen osztogatni nekik. Tatum színészi karrierje eddigi legárnyaltabb és legmeggyőzőbb alakítását nyújtja az introvertált, a sportban viszont piszkosul elhivatott srácként, azonban ha csak róla szólna a film, a nézők betegre unnák magukat. Ugyanez igaz a két főszereplő mellett jobbára csupán asszisztáló Ruffalóra, aki egy szolid, de felejthető Dave Schultzot ad elő. Így Steve Carellre marad a produkció megmentése.   Carell, akit korábban ehhez még csak hasonló szerepben sem láthattunk, tényleg kitesz magáért: kellően kifürkészhetetlen, ellenszenves és gyakorta még hátborzongató is John du Pontként. A film legerősebb pillanatai egytől-egyig az ő nevéhez fűződnek, és nem is érdemtelenek a Golden Globe- és Oscar-jelölései, azonban enyhén szólva is túljátssza a karakterét. Konstansan modoros játéka taszító, ami nem egyenértékű azzal a rideg kimértséggel, amit a figura ijesztővé tételéhez próbál előadni. A feszült hatást persze vitathatatlanul eléri, amit aztán a film stílusa ugyancsak tovább mélyít, csakhogy Carellt mintha túlzottan is beszippantaná ez a komédiás múltjához képest idegen szerep: sajnos sokszor már-már bántó őt nézni.

A Foxcatcher rendezése és dramaturgiája egyaránt korrektek, de ha nem lenne ez az egyébként jól összeállított színésztrió, nem sokat érnének. Bennett Millert a legnagyobb dicséret azért a húzásáért illeti, hogy egy-két elvétett baljóslatú háttérzörejt leszámítva semmi zenei aláfestés nincs a filmben, amivel ügyesen ágyaz meg a feszültségnek és tartja is fenn azt. Ettől eltekintve lapos és álmatag a történet prezentálása, ami inkább csak arra jó, hogy a figurákat egymás révén érő lelki megrázkódtatásokat hangsúlyozza. Ilyen szempontból, akárcsak Steve Carell és Mark Ruffalo esetében, úgy a rendező-forgatókönyvíró páros, azaz E. Max Frye és Dan Futterman jelölései is megkérdőjelezhetővé válnak, egyikük sem alkotott olyan nagyot, hogy ezért ki kelljen tüntetni őket.   A Foxcatcher összességében egy közepesen jól sikerült, nyilvánvalóan az amerikai díjszezonra készült alkotás, ami kellemes feszkója miatt egy párszor ugyan nézhető, de semmi több. Akik nem ismerik a Schultz-testvérek és John du Pont drámai történetét, azok számára még izgalmas is lehet, hiszen a film atmoszférája és a színészek kellően pontosak ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést egészen a film végi nagy fordulat bekövetkeztéig. Még a két főszereplő sminkjei is megfelelően profi munkák ahhoz, hogy azokat szemlélve el-elgondolkozzunk azon, vajon mennyi munkát is igényeltek. Sőt, akár még azon is merenghetünk, hogy ezek – akárcsak Steve Carell undok játéka –, érnének-e egy-egy Oscart, ha nem lennének a Foxcatchernek olyan kihívói az idén, mint a Sráckor, A Grand Budapest Hotel, a Birdman, a Kódjátszma, és A mindenség elmélete. Csakhogy vannak. Úgyhogy Bennett Milleréknek nincs sok esélyük.

Forrás: http://mozi.hir24.hu