Az élet hatalmas ajándékának érzem, hogy úgy alakult, hogy másfél évvel londoni újságírói karrierem elindulása után lehetőségem nyílt találkozni Meryl Streeppel a Disney legújabb musicaljének, a Vadregénynek a bemutatója kapcsán, amelyben ő alakítja a gonosz boszorkányt. Az eddig adott interjúi alapján számomra mindig úgy tűnt, hogy Streep egy karakteres és őszinte ember, és a személyes találkozás során az is kiderült, hogy nagyon karcos, fanyar humora van. És újságíróként külön öröm, hogy a neki szegezett kérdésekre nem sablonos, hanem izgalmas, tartalmas válaszokat adott.

Miért volt különleges munka a Vadregény az ön számára?

Ez nem egyszerűen egy mesefilm, hanem egy olyan, minden korosztályt megszólító alkotás, amely nagyon komoly témákat boncolgat: a vágyak következményeit tárja fel, azt, hogy mi történik azután, hogy a mese véget ért, és a szereplők „boldogan élnek, míg meg nem halnak”. Minden karakter, átgázolva mindenen és mindenkin, megvalósítja leghőbb vágyát, de aztán meg is fizeti annak az árát. Minden történet összefügg a többivel, és végül kiderül, hogy akárcsak az életben, nincs fekete vagy fehér; szürke van, és mindig te döntöd el, hogy mi jó és mi rossz. Ez a film legfőbb konklúziója. És persze az, hogy nem mindig az történik az életben, amire számítasz. Az is előfordulhat, hogy az erdő mélyén (a film eredeti címe Into The Woods, vagyis az erdő mélyén) idejekorán elveszítsz számodra fontos embereket. Igazi Disney-üzenetet hordoz, azt, hogy akármi van, az élet megy tovább.

Melyik a kedvenc Disney-alkotása?

Eddig a Bambi volt, amelyben a főhős anyja a mese ötödik percében elpusztul, vagyis a film meglehetősen szomorúan indul, de aztán a folytatás bizonyítja, hogy minden nehézség ellenére menni kell tovább.

A Vadregény a Grimm testvérek legnépszerűbb történeteit meséli el, mégis a való életet idézi. A király félrelép, Hamupipőke kiszeret a hercegből... Ön szerint jó az, hogy ezt a képet tárjuk a gyerekek elé?

Mindenképp. Megmutattam a filmet a 22 éves lányomnak, aki nem igazán szereti a musicaleket. Nagyon komoly arccal nézte végig, és én arra gondoltam, hogy biztosan utálja. Meglepetésemre végül azt mondta, hogy minden pillanatát élvezte, és különösen megérintette egy jelenet, amikor elkezd esni a hó, majd képváltás után törmelék hullik az égből. Mint mondta, ez eszébe juttatta, hogy amikor ötödikes korában New Yorkban éltünk, az iskolabusz megállója a Word Trade Centernél volt, és a szeptember 11-ei tragédiát követően másfél napig nem jutott haza. Ez a történet ráébresztett arra, hogy a gyerekek azonnal asszociálnak valamire a saját életükből, és pontosan tudják, hogy történnek rettenetes dolgok a nagyvilágban. Azt gondolom, hogy a film végső üzenete, hogy a túlélő szereplők egy nagy, összetartó családot alkotnak, valójában egy nagyon jó hír az emberiség számára.

Milyen kihívást jelentett a boszorkány karakterének megformálása?

Fizikailag alapos felkészülést igényelt, hogy képes legyek elénekelni a betétdalokat. Ezért a forgatás előtt, a nyári szünetben rengeteget úsztam; ez a légzéstechnikámnak is jót tett és a tüdőkapacitásomat is növelte.

Mi volt a legkülönlegesebb élménye a felkészülés során?

Volt szerencsém az otthonában meglátogatni a darab zeneszerzőjét, Stephen Sodheimet, aki személyesen nekem írt egy dalt. Sajnos ez végül kimaradt a filmből, de megtiszteltetésnek éreztem, hogy gondolt rám, és ráadásul ragaszkodott hozzá, hogy a művét személyesen mutassa be nekem. És bár nem túl jó énekes, de az ő előadása segített megértenem, hogyan képzeli el a karaktert. Nagyszerű délután volt, amelynek a végén megkaptam a dal kottáját. Aztán amikor megkértem, hogy szignálja is nekem, annyit írt rá: „El ne cseszd nekem!”

A filmben eleinte borzalmas öregasszonyként jelenik meg. Milyen érzés volt szembesülni „időskori” önmagával?

Természetesen tudtam, hogy az az állapot egy professzionális maszk eredménye, így egyáltalán nem zavart.

Negyvenéves korában, a Vogue magazinnak adott interjújában kijelentette, hogy amikor egy színésznőnek már csak boszorkányszerepeket kínálnak, sejtheti, hogy a karrierje a végéhez közeledik. Miért vállalta el éppen ennek a boszorkánynak a megformálását?

Úgy éreztem, hogy ez a szerep a koromnak megfelelő, hogy eljött ideje, ami negyvenévesen még nem volt igaz. Emellett volt ebben részemről egy lázadás is a nők démonizálásával és az öregedéstől való irreális félelemmel szemben. A filmben minden egyes szereplő harcban áll önmagával – kivétel Aranyhaj, aki tökéletes –, és a vágyaik beteljesülésének érdekében hajlandóak minden áldozatot meghozni. Nem kivétel ez alól a boszorkány sem.

Russel Crowe a napokban jelentette ki, hogy a színésznőknek, akik az izgalmas szerepek hiányára panaszkodnak, a saját életkoruknak megfelelő karaktereket kellene játszaniuk. Mi erről a véleménye?

Teljesen egyetértek vele. Russell azzal kapcsolatosan jegyezte ezt meg, hogy rákérdeztek, eljátszana-e újra egy Gladiátor-típusú szerepet. Erre válaszolta azt, hogy korban neki megfelelő feladatokra vágyik, így egy ilyen hős megformálását már nem érezné helyénvalónak. Pontosan így érzek én is: minden színésznőnek tudnia kell, hogy adott életszakaszban milyen feladatok valók neki.

Azoknak, akik esetleg színpadon látták már a darabot, mit adhat a filmfeldolgozás?

A megfilmesítés nagy lehetőséget hordozott magában: ha a Vadregényt színpadon látod, egy remek produkcióban, akkor is maximum a dalok szövegének 75 százaléka ülepszik le benned. A filmben azonban nem vesznek el a dalszövegek – leszámítva azokat, amelyeket végül kivágtak –, közelebb kerülhet a néző a mondanivalóhoz. Egyszerre hallunk fantasztikus, hatalmas dalokat, mégis intim közelségből láthatjuk az éneklő szereplőket.