Kétségtelenül Tim Burton napjaink legbetegebb és legzseniálisabb filmrendezője. A mester egy kicsit cserbenhagyta rajongóit A halott mennyasszonnyal, de elméje most újra a régi lázban ég. A Sweeney Todd úgy tökéletes, ahogy van, annak ellenére, hogy zeneileg csak egy középszerű musical.

Nincs benne egyetlen fals hang, pedig egyik színész sem képzett hangú énekes, nincs benne egyetlen felesleges kép, sőt, a látvány brilliáns, nincs benne egyetlen icike-picike hiba sem, bármennyire is kerestem. A történet egy meglehetősen véres szerelmi bosszúból és egy kannibalizmussal kevert üzleti sikerből áll össze.

Süti, nem süti

A 18. századi Londonban élt borbély (Johnny Depp) a legenda szerint százhatvan ügyfele torkát nyisszantotta el a Fleet Streeten álló Kinyír Lakban. A holttesteket pitébe süttette segítőjével, az özvegy Mrs. Lovettel (Helena Bonham Carter), aki mesésen meggazdagodott a húsra éhes munkásokból. Todd először csak élete megkeserítőjét, Turpin bírót (Alan Rickman) akarta kinyírni, amiért elrabolta tőle gyönyörű feleségét és lányát, őt pedig börtönbe vetette, de aztán mivel a terv kissé elhúzódott, a kínzó vágy pedig maradt, hát mindenkit megölt, akit az útjába, pontosabban a borbélyszékébe vetett a sors.

Hogy a számos dalban, színdarabban és Broadway-musicalben feldolgozott morbid sztoriban mi fogta meg Tim Burton [1]t, az nem kérdés annak, aki látta a Támad a Mars! [2]-on kívül egyetlen filmjét is. Az viszont még a fanoknak is meglepő lehet, hogy mennyire elszállt a rendezőzseni a Sweeney Todd feldolgozása közben.

Kés, borotva, olló, Tim Burton kezébe nem való

A legújabb Burton remekmű a gótika, a szürrealizmus és a film noir egyvelege, de nyomokban képregényt is tartalmaz. Néha olyan súlyosan rakódnak egymásra ezek a rétegek, hogy már-már parodisztikus, de nevetni mégsem tudunk rajta. Halálosan komoly, több hektóliternyi arcunkba fröccsenő vér bizonyítja, hogy mennyire az.

A látvány zseniális, minden részlet aprólékosan kidolgozott: a gonosz, perverz és pedofil vágyakat dédelgető Turpin bíró gombás körme, Mrs. Lovett ököllel formázott, kőkemény pitéiből kimászó svábbogarak, a bíró árnyékában élő titkár (Timothy Spall) rezgő orrszőre és szuvas fogai, a piperkőc olasz borbély (Borat) ondolált hajára válaszoló habos nyaksála, minden. Ami a korhűnek látszani akaró Parfüm [3]ben csak esztétizálás, az a Sweeney Toddban tökéletes alapja a filmnek.

Ahogy a színészek is, egytől egyig, de főként Johnny Depp, aki habókos Ollókezű Edwardból félelmetes Pengekezű Nyakfelmetszővé vált az elmúlt tizenhét év alatt. Ijesztő látni bosszúvágytól vérbenforgó szemeit, halálpontos mozdulatait, ahogy elmetszi kuncsaftjai torkát. Egyetlen pillanatban sem tűnik fel világhírű sármja, pedig a kor oroszlánsérója különösen jól áll neki. Helena Bonham Carter megfelelő partner számára és ez már több Burton filmben kiderült. Még a rizsporos arcára festett sátánista smink sem tudja leplezni, hogy Mrs. Lovett tulajdonképpen csak boldog családi életre, szerető férjre és egy helyes kis örökbefogadott árvára (Ed Sanders) vágyik. Na jó, meg még egy anglikán pap hullájára, mert abból jó hájas pite lenne.

A zseniális színészek és a brilliáns látvány elegyéből kikeredő idegesítően túlfeszített és rendkívül nyomasztó összhatás egészen döbbenetes annak ellenére, hogy egy középszerű musicalről beszélünk. Stephen Sondheim zenés darabja ugyanis nem egy fülbemászó Macskák, sőt a maga módján inkább monoton mű. Pontosan olyan, mintha születésétől kezdve Tim Burtonre várt volna.

cinematrix