George Miller visszatérése a legendás Mad Max-szériához egy rengeteg friss ötletet felvonultató, kíméletlenül intenzív és elképesztően látványos akciómaratont eredményezett.

1979-ben a mindaddig csupán rövidfilmeket forgatott, akkor 34 éves George Miller bemutatta első nagyjátékfilmjét, a Mad Max című, saját ötletén alapuló látomást, amely a maga autó- és sebességorientált, disztopikus világával új műfajt teremtett. A csakhamar rendezőzseninek kikiáltott Miller két évvel később bebizonyította, hogy az első rész jóformán semmi nem volt ahhoz képest, ami ebben a zord jövőképet felvázoló zsánerben rejlik, hiszen leforgatta sikerfilmjének folytatását, Az országúti harcos alcímű darabot, amely az elsőénél még merészebb és még bizarrabb stílusával nyomban kultfilmmé vált. Miller aztán 1985-ben még egy, eredetileg nem is Mad Max-filmnek szánt történettel, Az Igazság csarnokán innen és túl című felvonással megpróbálta újfent meglovagolni az önmaga teremtette univerzumot, de ez végül csúfos kudarcba fulladt, így a franchise-nak is befellegzett. Legalábbis ez volt a helyzet az elmúlt három évtizedben, azonban most elkészült a negyedik rész, a szériába új életet lehelő A harag útja, amely már a 21. század követelményeihez idomulva képes újat nyújtani mind a poszt-apokaliptikus víziók, mind pedig az akciófilmek terén.   Az új Mad Max egyik érdekessége, hogy ez nem egy reboot, de igazán folyatatásnak sem tekinthető, hiszen összesen két fő eleme van, amelyek összekapcsolják a franchise korábbi részeivel: az apokalipszis utáni világ és Max Rockatansky karaktere. Utóbbi, ez a megkeseredett, a senki földjét lepusztult szuperjárgányán járó ex-rendőr egymagában küzd a túlélésért, miközben múltja és elvesztett szeretteinek emléke gyötri. Így Maxszel (Tom Hardy) egy félőrült figuraként ismerkedünk meg a film elején, akit aztán gyorsan le is vadász verdás huligánok egy csoportja. Elhurcolják hegyoldalba vájt, várra emlékeztető központjukba, melynek ura Halhatlan Joe (Hugh Keays-Byrne), aki éppen egy szállítmány benzint és ivóvizet készül útnak indítani az egyik imperátora, Furiosa (Charlize Theron) által parancsnokolt konvojjal. Azonban a tartálykocsi tartalma ebben a világban a legnagyobb kincseknek számít, a kocsit vezető nő pedig váratlanul útirányt módosít, és másfelé kormányozza csapatát, ezzel pedig felbőszíti a nagy Joe-t. Ráadásul kiderül, hogy Furiosa kiszabadította az uralkodó háremét képező lányokat is, ezért aztán a hadúr rögvest utánuk indítja seregét, hogy visszaszerezze tulajdonait. Na és hogy miként keveredik az üldözők táborába a láncra vert Max? Az őt vérbanknak használó Nux (Nicholas Hoult) nevű hadfinak köszönhetően, aki Maxet is magával hurcolva csatlakozik társaihoz a pokoli hajszában.

Miként a szorosabb kapcsolódás a többi rész eseményeihez, úgy a bonyolult cselekmény sem volt jellemző a Mad Max-filmekre régen sem, és A harag útja esetében sem az, ami egyszersmind annyit tesz, hogy a film sztorija valójában olyan egyszerű, mint a bot. Tudniillik miután mindenki elindul a maga parádés verdájával, onnantól kezdve az ereszdelahajamat akcióáradat is felpörög, aminek aztán a produkció minden más eleme alárendeltetik. Ebbe beletartoznak az egyébként hallatlanul színes karakterek is, akik közül Max és Furiosa viszik a prímet, de a köréjük szerveződő apró menekülő csapat többi tagja, illetve az üldözők hadát erősítő háborodottak is roppant változatosak. Kár, hogy a legtöbbjükkel csak minimálisan foglalkozik a történet, pedig bennük és a lenyűgöző poszt-apokaliptikus környezetben nagy potenciál rejlik. Ezt George Miller is pontosan tudja: összehasonlítva az előző három filmjével, ég és föld a különbség az új Mad Max-mozi és azok között, mind az ötletek, mind a figurák, mind a torz, ámde bámulatos világ kidolgozottságát tekintve.   Ami a színészeket illeti, sajnos ők is áldozataivá válnak Miller zseniális vízióinak, csaknem kivétel nélkül. A címszerepből nyilvánvalóan kiöregedett Mel Gibson helyére Tom Hardy remek választás volt az antihős Max megformálására, színészi kvalitásait és fizikumát tekintve is ideális erre a szerepre. Mindazonáltal amit előad, az nagyon messze van a legjobbjától: Hardy ennél sokkal többre képes, csakhogy a magának való, szűkszavú harcosként nem tud kibontakozni. Amellett, hogy az akciókban derekasan helytáll, általánosságban a már bevált manírjait hozza, amelyek működnek ugyan, de amúgy semmi extrát nem kapunk tőle. Kb. ugyanez igaz Charlize Theronra is, aki kopaszon, a tökéletesen rászabható keménynő-attitűddel voltaképpen rutinból játssza Furiosa szerepét. Hardy egyenrangú partnereként veszi ki a részét a küzdelmekből, amelyeket szintén ügyesen abszolvál, viszont ettől még az ő alakítása sem válik kiemelkedővé. Azonban akad valaki, aki a szereplőgárdából kitűnve meggyőzőbb és szórakoztatóbb is tud lenni a többieknél: ő nem más, mint Nicholas Hoult. A srác ugyanis gyakorta a produkció legüdébb színfoltjává válik, ráadásul az ő eredendően totál őrült figurája az egyetlen, aki némi fejlődésen is átmegy, úgyhogy rá bizony érdemes odafigyelni.

A főkolompos George Millernek a remek elképzelések mellett a kiváló rendezésért jár még nagy dicséret, főleg annak tükrében, hogy az elmúlt három évtizedben mennyit fejlődött a filmezés és a technika, amelyeket úgy alkalmaz jelen alkotásában, mintha mi sem lenne természetesebb. A régi iskolát képviselő direktor a manapság már szinte elengedhetetlen CGI csúcsra járatása helyett a filmet a Namib-sivatagban forgatva az akciókat valódi környezetben, igazi verdákkal és kaszkadőrökkel rögzítette, amelyek nemcsak külön pikantériát, de nagyobb élvezeti értéket is kölcsönöznek az egésznek. A jelenetekben használt szenzációs autópark megépítői, illetve a pirotechnikai elemekért felelős szakemberek valami brutális teljesítményt nyújtanak; hála nekik és a veterán operatőr John Seale nagyszerű munkájának, az alkotás vizualitásában és tempójában nem hasonlítható semmi máshoz, amit az ezredforduló óta moziban láttunk.   Összességében a Mad Max: A harag útja nem egyszerűen felnő a franchise első két darabjához (a harmadikat inkább hagyjuk: ahhoz nem nehéz), de meg is haladja azokat, mindezt úgy, hogy közben tökéletesen kiszolgálja a modern kor nézőit. Habár a pofonegyszerű cselekmény és a bennük rejlő lehetőségek ellenére kiaknázatlan karakterek némi hiányérzetet ébreszthetnek bennünk, mégis amennyiben ezeken túltesszük magunkat, úgy egy hibátlan poszt-apokaliptikus akciófilmet kapunk, amely a kétórás játékideje alatt mindvégig a székhez tapasztja az embert. George Miller tehát büszke lehet magára, miután ismét megmutatta, hogy nem véletlenül kiáltották ki annak idején zseninek. Merthogy az a forgatókönyvíró-rendező, aki ennyi idő elteltével ilyen hatásosan és stílusosan képes a halottaiból feltámasztani az általa teremtett szériát, az tényleg tud. Addig is, amíg elkészül a mester a már bejelentett ötödik résszel, javaslom irány a mozi és az a bizonyos A harag útja.

Forrás: http://mozi.hir24.hu