A klasszikus Disney-rajzfilmek vattacukros tökélyvilága mellett megjelenése óta a Pixar műhelyében készült mozik képviselték az ellenpólust: animációik kritikusak (Wall-E), nem csupán a bukdácsolástól viccesek (L’ecsó), nem féltek megmutatni olyan összetett emóciókat, mint akár a gyász (Fel!), és ez az őszinte hozzáállás összességében életszerűbbé, intelligensebbé, hasznosabbá tette filmjeiket. Így van ez az Agymanókkal is, amely azonban érzékenységével, kreativitásával, okosságával és üzenetével még az átlag Pixar-színvonalból is kiemelkedik. Miközben persze, ahogy az a zsánernél alapvetés, imádni valóan kedves az egész, és olyan megható, hogy az ember hálás a sötétségért – nem a könny potyog itt, kérem, csak a Fejhadiszálláson Bánat rákönyökölt az irányítópultra.

Ahogy egy névtelen mémgyáros kiválóan megfogalmazta, a Pixar munkássága gyakorlatilag arról szól, hogy megmutatják: mi van, ha a játékainknak, a bogaraknak, a szörnyeknek, a halaknak, a szuperhősöknek, az autóknak, a patkányoknak, a robotoknak, a kutyáknak vagy Skóciának érzéseik vannak. Ezt a folyamatot betetőzve az Agymanók pedig tulajdonképpen arról szól, hogy mi van, ha az érzéseknek is vannak érzéseik. A film ugyanis egy Riley nevű kislány fejében játszódik, az ott tevékenykedő érzelmek, Derű, Bánat, Majré, Düh és Undor vezérlésével, akik egész nap azon dolgoznak, hogy Riley boldogan, életveszély nélkül és emlékekkel gazdagodva élje napjait, így növelve személyiségének szigeteit, a családot, a barátságot, a hobbi szeretetét és a többi kulcsfontosságú jegyet. Az érzelmek főnöke Derű, akinek fő célja, hogy Riley emlékeinek nagy többsége boldog legyen, emiatt amellett, hogy a többieket a kellő időpontokban munkára bírja, kissé kényszeresen jelentős energiákat fordít arra, hogy Bánatot megakadályozza, hogy bármilyen emlékhez hozzáérjen, ezzel szomorúvá változtatva azokat.

Minden remekül is alakul, egészen addig, amíg Riley apukáját San Franciscóba nem szólítja a munka, így a család a hűvös Minnesotából átteszi a székhelyét nyugatra. Riley-nak ebben az egyébként is stresszes helyzetben kellene helytállnia, ami önmagában sem egyszerű, ráadásul egy malőr miatt Derű és Bánat messzire keveredik a Fejhadiszállástól, ahol így, vezető nélkül elszabadul a káosz. Riley egymás után veszíti el meghatározó személyiségjegyeit, miközben Derű és Bánat a hosszú távú emlékek labirintusában kavarogva, a képzelet szülötteinek segítségével próbál visszajutni a bázisra.

gazi kalandos mesetörténet tehát, amit látunk, gyönyörűen eltalált, beszédes szimbólumokkal – így ér össze a tartalmi és a formai koncepció: a Pixar az ember működéséről üzen fontos dolgokat, és az ember működéséhez illően úgy, ahogy a leghatásosabban átadható az üzenet. Didaktikus, mutatóujjat feltartó kioktatás helyett finoman, a történet hőseinek szerepét – és ezzel az általuk képviselt jelentéseket – fokozatosan, élményszerűen, az átélés révén érteti meg. Ez a módszer amellett, hogy sokkal mélyebb hatású, a közönségét is tisztelettel kezeli, így lesz a film kortalan és uniszex: a kicsik a kalandokba feledkezve tátott szájjal, a felnőtt(ebb)ek pedig az üzeneteken elmélkedve könnyes szemmel fogják nézni a vásznat, ráadásnak pedig felnőtt és gyerek ugyanúgy megkapja azt a rengeteg hasznos kis tudásmorzsát, amibe a sztorit mintegy díszítésképpen beleforgatták.

Az Agymanókkal gyakorlatilag az történt, hogy Hollywood ráfordult az edutainment-vonalra, és én ezen az internetes rákgyógyítók korában csak egyetértő bólogatásokkal kísérve tapsikolni tudok: nagy szükség van némi, komoly pénzekkel megtolt szemléletformálásra, az okosság alighanem majdan Oscar-díjakkal megerősített dicséretére. Én ebből a filmből már most követelem a sequeleket, a második, bővített részben a tinédzserkorról, a harmadikban a fiatal felnőttkorról, és így tovább, az öregkorig végigkövetve a nagy kérdést: mi zajlik a fejekben?

Forrás: http://mozi.hir24.hu/