Az Alkonyat-széria óta a jobb ízlésű publikum idegrángásban kap a kardjához, ha egy film vámpírtémával operál, sőt, sokakat már Robert Csillámfényű Pattinson előtt is pont hidegen hagyta a téma. Na de pusztán téma alapján filmet, az olyan, mint borító alapján könyvet választani. A Hétköznapi vámpírok esetében meg ráadásul vissza is üt, ugyanis ha utálod a vámpírtémát, akkor pláne tetszeni fog egy mozi, amely az elképzelhető legszórakoztatóbb módon csépeli a zsánert.

Ha felülről, „metában” vizsgáljuk, mi történik, amikor az ember filmet néz? (Vagy színházat néz, könyvet olvas, satöbbi.) z történik, hogy a néző belemegy egy játékba, jelesül, hogy most te, a mesélő, a film, a színház, a könyv írója, mutatsz egy történetet, ami olyan, mintha. Nem az, csak olyan, mintha. És akkor ebben megegyezünk. A néző nem hív rendőrt a Hamlet közepén, gyilkost kiáltva, cserébe a Poloniust játszó színész sem könyököl fel, hogy nyugi, öreg – a két fél elfogadta a mimikri kereteit, és azon belül éli meg ki-ki a maga halálát meg katarzisát. A Hétköznapi vámpírok pedig azért mérhetetlenül vicces, mert ezekből a keretekből többet épít egymásra, hogy aztán az egész szerkezet minden szintjét külön-külön parodizálja. Konkrétabban: egyfelől parodizálja a dokumentumfilm műfaját, aztán a vámpírtémát, és erre a dupla alapra jön a történetbe kódolt helyzet- és jellemkomikum.

A festői Új-Zélandon járunk, ám ezúttal a hobbitüregek helyett a fővárosban, a tökéletesen jellegtelen Wellingtonban. Kerettünk szerint dokumentumfilmet nézünk – tipikus kézikamerás felvételekkel, leültetett-bevilágított interjúrészletekkel, „archív” képinzertekkel – melyet egy különösen szerencsés dokufilmes stáb készít, akik bepillantást nyernek a wellingtoni vámpírkolónia, egészen pontosan egy négy vámpírból álló lakóközösség életébe. A stáb fő kalauza és az elsőszámú narrátor a decens, kissé tisztaságmániás Viago, ő ismerteti meg a nézővel lakótársait, a macsó Deacont, a perverz Vladislavot és a meglehetősen szótlan Petyrt. A négy lakótársnak meg kell küzdenie a modern világ elvárásaival ugyanúgy, mint a halhatatlanságból, és főként a vámpírlétből fakadó nehézségekkel: amellett, hogy meg kell őrizniük a békét a halandó hatóságokkal és rivális rémlényekkel, össze kell hangolniuk a házimunkát is, miközben ők is vágynak bulizásra és szerelemre, plusz a napi betevő emberi véradagjukról is gondoskodniuk kell. Nehéz a vámpírok élete, na, ráadásul még – az öröklét már csak ilyen.

Akad tehát poénfaktor bőven, és az alkotók – a filmet íróként és rendezőként is jegyző, és főszerepeket is alakító Jemaine Clement és Taika Waititi – kíméletlenül kihasználnak minden ziccert, sőt, oda is teremtenek újakat, ahová nem várnánk. Bár itt a világ túlfelén csak a legnagyobb filmgeekeknek lehet ismerős a nevük, mindkét alkotó gyakorlott játékos: Clement a Slágermájerek című sorozatért íróként, rendezőként, színészként és zeneszerzőként is többszörös Emmy-jelölt, Waititit meg saját régiójában és azon kívül is több tucatnyi díjjal és jelöléssel méltatták már a világ szinte összes fesztiválján a Sundance-től Torontón át a Berlinaléig, mi több, Oscar-jelölése is van. Így aztán érthető, hogy olyan fordulatszámon pörögnek a poénok, hogy a hollywoodi vígjátékgyártás sírva könyörögne akár csak tizedennyi humorért. Gyakorlatilag a film első percétől a stáblista végéig nem fogynak el az ökörségek, de ami ennél is jobb, hogy eközben nem válik erőltetetté, és főleg nem megy a sztori rovására, a rendezőpáros a nagy jutalomjáték közepette is végig tartja a fókuszt, miközben maguk is játszanak, ráadásul teljes természetességgel.

Ez a vizsgafilmes hangulatú kaláka-jelleg, amiért például a VAN-t is úgy szerettük, ahogy ott sem, itt sem nem érződik a film minőségén, nincs amatőr, low-budget hangula. Az utolsó feliratig igényes látvány magyarázatot kap a stáblistára pillantván: a film látványtervezője az a Ra Vincent, aki az összes Gyűrűk Ura- és Hobbit-film díszletein is dolgozott – itt ugyan tündehajók és míves oszlopok helyett kínzókamra és sírboltozat a díszlet, de a mindenre kiterjedő átgondoltság nélkül az egész dokufilmes keret bukott volna a filmidő tízedik percében.

A Hétköznapi vámpírok legnagyobb erénye az a fajta játékosság, amire csak az olyan profik képesek, akik a szakmában töltött évekbe nem belemerevedtek, épp ellenkezőleg: belelazultak. A virtuózok, bár felnézünk rájuk, mindig irritálóak kicsit, éppen a virtuozitásuk okán: túl nagy a szakadék. Csak ez a görcsölés nélküli, rutinos kompetencia, ez a könnyedség az, ami miatt megbocsátjuk nekik, hogy ilyen pofátlanul tehetségesek.

Forrás: http://mozi.hir24.hu